Bútorfelújítás

Elvis, az új munkaasztalom

Valamiért vonzódom a minél rosszabb állapotban lévő régi bútorokhoz. Egyrészt az egyszerű bútorfestés nekem sokszor unalmas, másrészt akkor látom igazán értelmét a felújításnak, ha azzal valóban meg lehet menteni egy bútort a máglyarakástól. Persze ez nem jelenti azt, hogy időnként ne vállalnék be egy-egy könnyebb darabot is, de a sufniból mentett, koszos, hibákkal teli darabok felújítását élvezem úgy igazán. Mindezek ellenére Elvis nem volt sima ügy: nehezen találtam meg az ihletet hozzá, így jó 1,5 hónapot csak pakolgattam jobbról balra, balról jobbra, egyik helyiségből a másikba, majd vissza, míg végül ezt megunva egy nap erőt vettem magamon és gyorsan befejeztem azt, amit március elején elkezdtem.

Elvisre az egyik hirdetési oldalon találtam, amikor valamelyik este unalmamban eladó bútorokat keresgéltem, őt pedig három hokedli társaságában kínálták eladásra. Hát, az ilyen darabokat szokták ingyen elvihetőre állítani vagy kidobni a következő lomtalanítás során, viszont ha mégis meghirdeti az ember, jó eséllyel talál majd egy olyan lelkes bolondot, aki hozzám hasonlóan még fizet is azért, hogy elhozhassa 😀
Hazaérve nagyon lelkes voltam és rögtön nekiláttam a munkának: először az asztallap csiszolásának estem neki, ami elég össze-vissza árnyalatokban pompázott. Az excentercsiszoló kevésnek is bizonyult hozzá, úgyhogy bevetettem egy kézi szalagcsiszolót is, ami után már előkerült a fura festék(?)rétegek alatti fa mintázat, amit annyira kerestem. Szerencsére Elvis asztallapja nincs fixen rögzítve a lábakhoz, így egy mozdulattal bármikor eltávolítható a helyéről, ami jelentősen megkönnyítette a következő munkafázist: a lábakról is eltávolítottam a régi, repedezett zománcfestéket, majd jöhetett a következő lépés, a potenciálisan benne lakó kártevők kiköltöztetése. Elvis asztallapja és az egyik alsó merevítője ugyanis erősen szúrágta volt (amit helyesen ugye kopogóbogárnak hívunk, de szúként terjedt el a köztudatban), amit már csak a csiszolás során vettem észre, mert előtte nem látszott a sok mocsoktól. Elvégeztem hát egy alapos Xylamonos beitatást, majd egy hónapig félretettem Elvist a terasz alá – ennyi idő kell ugyanis a lekezelt bútornak, hogy újra festhető állapotba kerüljön.

Ilyen rossz állapotban volt Elvis, mikor hozzám került


Április 1-jén jelzett a mobilom, hogy lejárt az egy hónap, folytathatom a felújítást – addigra azonban valahogy elveszett belőlem a lendület, mert nem nagyon igyekeztem befejezni szegény Elvist. Helyette hol munkaasztalnak használtam a gérvágó alá, hol beraktam a garázsba, hol átvittem a műhelybe. Nem igazán láttam magam előtt, hogy mit szeretnék belőle kihozni (egy hónap pont elég hosszú idő ahhoz, hogy hülyeségnek tűnjön az eredeti elképzelésed – már nem is emlékszem rá, hogy mi volt az), és ahelyett, hogy rászántam volna pár órát az ötletelésre, inkább csak halogattam a dolgot. Végül a jó idő beköszöntével nekem is megjött a kedvem a befejezéséhez, illetve addigra már annyira hely szűkében lettünk mindenhol, hogy minél előbb szabadulni akartam az asztaltól.
A munka végeláthatatlannak tűnő hibajavításokkal vette újra kezdetét: a kopogóbogarak nyomait faglettel tüntettem el, ami az asztallapon gyorsan megvolt, viszont a merevítő alaposan megdolgoztatott. Eleinte azon gondolkoztam, hogy egyszerűbb lenne kicserélni, de végül mégis a javítása mellett döntöttem, mert szerkezetileg még bírta a gyűrődést, a nagyobb erőhatásokat is gond nélkül átvészelte.

Végül jópár kör glettelés-száradás-csiszolás után elkészültem vele, sikerült az íves formáját is szépen visszaadni, amin annyira fellelkesedtem, hogy beiktattam egy eredetileg nem tervezett munkát is. Elvis alsó merevítőiről tudni kell, hogy a négyből három szép ívesre volt marva, a negyedik viszont valószínűleg pótolva lett, mert a többitől eltérően ez teljesen egyenes volt. Kitaláltam, hogy egy sablont készítek az íves oldali párjáról, azt átrajzolom az egyenes lécre, majd dekopírfűrésszel és felsőmaróval kialakítom a tervezett formát. Nem igazán voltam biztos a dolgomban, mivel felsőmaróval korábban csak nagyon ritkán dolgoztam, de nemhogy sikerült a művelet, most már azt sem tudom eldönteni, hogy melyik oldal volt az eredeti és melyik az “utángyártott”. 🙂

Azok a bizonyos alsó merevítők – de melyik volt az eredeti?

Miután ezzel megvoltam, visszatértem az asztallaphoz: a lapokat összefogó kötés az évek során elengedett, így körülbelül 6-8 mm-es rések tátongtak a deszkák között – ezeket egy gumikalapáccsal összeütöttem és biztos ami biztos, egy kis faragasztót is nyomtam közéjük a hosszabb egyben maradás érdekében. Jöhetett a festés – pontosabban jöhetett volna, ha nem száll el újfent az ihletem. Egyszerűen sehogy sem tudtam kitalálni, hogy milyen szín állna jól Elvisnek. Azt tudtam, hogy nem szeretnék újabb festéket venni hozzá, így az itthoni készletből kell megoldanom a feladatot; illetve már kitaláltam azt is, hogy más színű lesz a korpusz és más az asztallap – de ezt követően leblokkolt az agyam. Szerencsére a rövidzárlatom az asztallapot illetően csak pár napig tartott, mert egy másik projekt kapcsán előkerült egy sötétbarna vastaglazúr, amit Elvisen is el tudtam képzelni. Az első réteg finomcsiszolása után jött az ötlet, hogy mi lenne, ha nagyon durván visszacsiszolnám a felületet, láthatóvá téve ezáltal az asztallap flóderes mintázatát. Ha mégsem tetszik a dolog, max visszafestem – gondoltam.
Hát nem kellett visszafestenem: annyira elképesztő lett a visszacsiszolt felület, hogy nem győztem gyönyörködni benne. Ezután gyorsan le akartam zárni a felületet matt lakkal, csakhogy az természetesen pont elfogyott, viszont találtam egy bontatlan doboz fényeset, amit eddig valamiért zsigerből elutasítottam. Most tettem egy próbát az asztallap hátán, és mivel legnagyobb megdöbbenésemre tetszett az eredmény, rákentem az egészre két réteget. Ezzel asztallap el is készült, jöhetett a korpusz és amiről eddig még egy szót sem ejtettem: a fiók.

Asztallap lakkozás előtt és után

Na, ezen a ponton harmadszor is elakadtam, de szerencsére ezúttal is csak pár napig. Annyira kicsinek ítéltem meg ugyanis az eredeti fiókot, hogy a felújítás kezdetén biztos voltam benne, hogy egy szélesebb kerül majd bele, ezért az eredetit úgy ahogy volt, bedobtam a garázs egyik sarkába. Most viszont már nagyon el akartam készülni az asztallal, ezért pár nap gondolkozás után elvetettem a szélesebb fiókkal járó plusz munka gondolatát, és előbányásztam a régit abból a bizonyos sarokból. Gyorsan letakarítottam, alaposan átcsiszoltam, majd félretettem és nekiláttam a lábak festésének.
Mivel találtam itthon egy nagy adag fehér matt zománcfestéket, a korpusz abból kapott három-négy réteget (bevallom, fehérnél egy idő után már nem mindig tudom nyomon követni a rétegek számát); illetve kísérletezésképpen a front oldali kávára rákentem a Bondex lazúr “Rosemary” névre hallgató zöld árnyalatát, hogy megtörjem vele valamennyire a nagy fehérséget. Hát ez elsőre elég rossz ötletnek tűnt, nagyon nehezen barátkoztam meg vele, felváltva kérdezgettem anyukámat és páromat, hogy maradjon-e vagy fessem át fehérre. Persze mind a ketten másra szavaztak, úgyhogy aludtam rá egyet és másnap megpróbáltam szárazecset technikával átvinni rá az asztallap barnáját. Ekkor már kezdett tetszeni a dolog, úgyhogy a fiókkal tovább erősítettem ezt a játékot: az oldalait és az alját ugyanazzal a barnával festettem, mint az asztallapot és vissza is csiszoltam, a front megkapta a káva zöldjét és a szárazecsetelést. Ezután már csak egy új fogantyúra volt szükségem – szerencsére maradt egy félkör alakú házi gyártmány még egy korábbi felújításomból, ami remekül passzolt a fiók előlapjára.

Cirka három hónap alatt el is készült hát Elvis, akit végül annyira megszerettem, hogy megtartottam álló munkaasztalnak: pont jó a magassága, a felület pedig elég széles és mély (110 x 80 cm) ahhoz, hogy kisebb bútorokat össze tudjak szerelni rajta. Már csak azt a három hokedlit kéne befejeznem, akik vele együtt érkeztek: Marilynt, Santanát és Mócsingot 😀

Még szintén kedvelheted...

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.