Nénit egy idős hölgytől vásároltam még januárban, aki a nagymamájától örökölte őt – részben ezért is lett a neve Néni, afféle tiszteletadásképp az előző gazdája iránt. A felújítása során sokszor gondolkoztam azon, hogy mennyi emléket őrizhet egyetlen idős bútordarab, és milyen jó lenne valahogy belelátni ezekbe a megőrzött pillanatokba. Vajon hány generáció nőtt már fel Néni mellett? Milyen beszélgetések hangozhattak el körülötte? Azt hiszem, ezekre a kérdésekre sosem fogok választ kapni, viszont a felújításával már tettem egy lépést afelé, hogy további 100 évig gyűjtögethesse az emlékeit – remélhetőleg a mi családunkban maradva.
Azt hiszem, Néni megszerzése a csillagok szerencsés együttállásának volt köszönhető: ritkán sikerül elsőként lecsapnom hozzá hasonló idős bútorokra; az pedig, hogy csak 5 percet kelljen utaznom érte, szinte elképzelhetetlen. Pedig pontosan így történt: egyik este megláttam a hirdetést, másnap délelőtt pedig már ott zötykölődött a csomagtartóban, hazafelé tartva. Az már a képek alapján is látszott, hogy szerkezetileg nagyon jó állapotban van; egyedül a fiók jobb alsó sarkában volt egy komolyabb sérülés, ami közelebbről megvizsgálva már egyáltalán nem tűnt olyan vészesnek. A következőkben megpróbálom minél részletesebben leírni a felújítását, a bejegyzés végén pedig egy rövid videót is találtok az egész folyamatról, úgyhogy ha most olvasós helyett inkább filmnézős hangulatban vagytok, nyugodtan görgessetek lejjebb. 😉
Eleinte nem voltam biztos benne, hogy a felújítás után mi lesz Néni sorsa (bevallom, még az eladás gondolata is felmerült bennem, mert kicsit nehezen tudtam elképzelni őt az otthonunkban), de mivel régóta hiányoltam már egy larakó asztalt a nappalinkból, gondoltam adok neki egy esélyt. Ahogy bepróbáltam a kulcstartó alá kiderült, hogy pontosan oda tervezték, úgyhogy Néni maradt, én pedig ebben a szellemben láttam neki a munkának. Mivel a nappalink uralkodó színei a szürke és a sötétebb barna, úgy gondoltam, a felújításnál is ezt fogom szem előtt tartani. A terv a következő volt: a vastag zománcréteg eltávolítása után visszacsiszolom fáig, majd azzal a saját keverésű lazúrral pácolom, amivel a többi bútorunkat is bevontuk, amikor elkészültek. Utólag ez már elég rosszul hangzik, szerencsére erre időközben én magam is rájöttem, és változtattam az eredeti elképzelésen.
Mivel pácolás volt a terv és a zománcréteg már jócskán magán viselte az idő múlását (itt-ott besárgult, illetve sok helyen volt sérült és/vagy repedezett), első lépésként fogtam a hőlégfúvót és gyorsan megváltam a régi festéktől. Iszonyú könnyen adta magát, szép nagy darabokban húztam le róla a vastag zománcréteget (nem úgy, mint Kicsikéknél, akiről úgy kellett több napon át leimádkozni és nem is sikerült 100%-osan). Szerencsére a csiszolás is gyorsan ment, egyedül a sarkokban és az illesztéseknél kellett kicsit jobban megerőltetnem magam, de ahogy egyre több helyen bukkant elő a fa erezete a narancssárga réteg alól, amit a zománc hagyott maga után, úgy lettem egyre elszántabb és lelkesebb.
Miután végeztem magával az asztallal, jöhetett a fiók javítása, amit már nagyon vártam: igazi kihívásnak ígérkezett úgy visszapótolni az előlap sarkából hiányzó darabot, hogy az később észrevehetetlen legyen, de végül sikerült és erre nagyon büszke vagyok. Miután leszereltem és gondosan elraktam a porcelánfogantyút, első lépésként itt is a hőlégfúvót vettem elő, majd egy kis hideg zsíroldóval próbáltam távozásra bírni a mélyedésekbe beült zománcdarabokat. Ezután jöhetett maga a javítás, amihez szükségem volt a pótlandó darab pontos formájára. Egy papírlapra ceruzával átsatíroztam a törés vonalát, majd hozzárajzoltam a háromszög alakú sarkot, ami letört. Az így született alakzatot átmásoltam a pótlásra kiválasztott fenyődarabra, majd gondosan körbevágtam az asztali dekopírfűrésszel. Ekkor még nem volt pontos az illesztés, úgyhogy addig csiszoltam és alakítgattam a darabot, mígnem tökéletesen illeszkedett a helyére. A rögzítéshez jöhetett egy kis faforgács-ragasztó mix, majd másnap fatapasszal kijavítottam a hajszálvékony rést az illesztésnél.
A fiókkal kapcsolatos javításoknak azoban itt még nem volt vége: már a vásárlás során feltűnt, hogy a kihúzás egy pontján nagyon szorul a szerkezet – sajnos a fiókalj az évek során annyira megereszkedett, hogy mozgatásnál megakadt az asztal vázában. Először egy az egyben le akartam cserélni a kipuklisodott aljat, de a férjem (Peti) rábeszélt, hogy akkor lesz igazi a felújítás, ha amit csak lehet, megtartok az eredeti elemek közül. Kitalálta, hogy egyszerűen fordítsam meg az aljat, hogy a domború oldala essen belülre, mert a szögelés után úgyis ki fog egyenesedni a lap. Így is történt, annyi különbséggel, hogy a szögek mellett pár csavarral is meg kellett erősítenem a rögzítést, hogy biztosan a helyén maradjon a fiókalj. A fiók akadása megszűnt, ekkor merült fel viszont a következő probléma: a vastag zománcréteg eltávolítása után zavaróan nagy rések keletkeztek a fiók bal- és jobb oldalán. Ezek javítására a már korábban bevált satírozós megoldással levettem a pontos mintát, kivágtam a pótlásokat egy hulladékdeszkából, aztán egy kis csiszolás után a helyükre ragasztottam őket.
Szerkezetileg ekkor már csak egy javítandó dolog volt hátra: az asztallap repedései. Alapvetően szerettem volna eredeti állapotában megtartani Néni tetejét (minden hibájával és sérülésével együtt), viszont akadt pár nagyon mély és széles hosszanti repedés a deszkákban, amik már veszélyeztették az asztallap stabilitását. Úgy döntöttem, ezeket epoxyval fogom feltölteni, mivel úgyis ki akartam próbálni, milyen vele nagyobb felületen dolgozni. Gondosan körbemaszkoltam a réseket, majd bekevertem a két komponensű, 10 perc alatt száradó epoxyt, amit a garázsban találtam. Alapvetően tök jól sikerült, viszont pár résnél túlságosan összement a ragasztó, úgyhogy ezeken a helyeken meg kellett ismételnem a műveletet. Másodszor már egy lassabban száradó, cserébe nem büdös és nyugisabb munkát lehetővé tevő epoxyt választottam, ami – talán nem meglepő – jobban is tetszett, mint a korábban használt, gyorsankötő változat. Miután megszáradt minden, még egyszer átcsiszoltam az asztallapot, majd jöhetett a leglátványosabb rész: a festés.
Ezt azonban megelőzte egy hosszas halogatás, mert sehogy sem sikerült dűlőre jutnom a lazúr színét illetően. Az eredeti elképzelést, miszerint legyen sötétbarna, a csiszolást követően gyorsan elvetettem; viszont nem tudtam, hogy akkor milyen legyen helyette. Elkezdtem valami világosabb árnyalatban gondolkozni, végül nagy nehezen eljutottam a Praktikerbe és vettem egy tölgy árnyalatú pácot. Természetesen fölöslegesen, mert időről-időre bevillant Néni eredeti fehér színe. Dilemmámat megosztottam Petivel is, aki határozottan a fehér lazúrra szavazott a lábakat és a fiókot illetően, az asztallapot pedig meghagyta volna natúran, átlátszó páccal kezelve. Alapvetően egyetértettem vele, egyedül a fiók előlapját illetően voltam még mindig kicsit bizonytalan (fehér vs. barna), de amikor még natúr állapotában belepróbáltam a már lefestett asztalba, kiderült, hogy annak is fehérnek kell lennie.
A festés után a lazúr kapott egy réteg La Pajarita átlátszó viaszt, hogy visszafogja kicsit a bútor csillogását és egyenletes selymességet adjon neki. Igazából fogalmam sem volt, hogy működni fog-e a “lazúrra viaszt” ötlet, de miután egy kis felületen kipróbáltam Néni hátulján, úgy tűnt, sikeres a dolog. Ekkor már csak a fiók porcelángombjának tisztítása volt hátra: a rászáradt zománcfestéket egy kis hideg zsíroldóval oldottam le, a csavart pedig cserélés helyett rozsdamaróba áztattam, és így sikerült teljesen letisztítani azt is. Miután minden a helyére került, Néni elfoglalta a helyét a kulcstartó alatt, és szerintem kicsit már bánja is hogy elkészült, mert azóta képtelenek vagyunk rendet tartani rajta 😀
Igaz ugyan, hogy Néni külsőre nem változott sokat, elvégre fehér volt és fehér lett, mégis láthatjátok, mennyi munka van még egy külsőre kevésbé látványos felújításban is. Az igazán pepecselős, aprólékos munkafázisok, mint a festés előkészítése, szerkezeti javítások, sokszor nem is látszanak a végeredményen, ezek nélkül azonban a kész bútor sokszor meglehetősen csapnivaló lenne. Nyilván látványosabb lett volna, ha Nénit végül Kicsikékhez hasonlóan valami vagány színre festem le, viszont örülök, hogy végül az eredeti kinézetét sikerült helyreállítani, a javításoknak köszönhetően pedig remélem, sikerült annyira meghosszabbítani az életét, hogy a 200. születésnapját is megünnepelhesse.
Néni making Of videó:
0 hozzászólás