Miután beköltöztünk az új lakásunkba, évekig problémát okozott a kulcsaink normális tárolása. Egy olyan kulcstartót szerettünk volna, ami önmagában is érvényesül, mint lakberendezési elem – így született meg ez az 1900-as évekbeli telefonokra emlékeztető darab.
Szerintem alapvetően kétféle típusú ember létezik, ha kulcscsomókról van szó: aki hazaérve ledobja a kulcsát az előszobaszekrényre (vagy az ott lévő, kulcsok tárolására kinevezett kosárba/dobozba/valamibe), vagy aki felakasztja a falon lógó kulcstartóra.
(C megoldásként lehet az ajtóban is tárolni, de ez kisebb konfliktust okozhat akkor, ha a lakótárs a zárban hagyott kulcs miatt nem tud bejutni a lakásba.)
Na, nekünk a fenti megoldások közül 2 évig egyik sem játszott, úgyhogy jobb híján az ajtó melletti radiátor tetején egyensúlyoztak a mindennapok során használt kulcscsomóink, a maradékot pedig beleöntöttük egy üres virágos kaspóba és ment az ablakpárkány sarkába.
Ezt az állapotot megunva elkezdtem nyaggatni a férjemet, hogy legyen már egy kulcstartónk: egy olyan szép falra szerelhető darab, amit ki lehet nyitni.
Ő azonban továbbgondolta a dolgot: még korábban beszerzett egy régi tárcsás telefont azzal a céllal, hogy valami otthondekort készít belőle, úgyhogy kitalálta, hogy akkor építsük be azt a kulcstartó dobozunkba úgy, hogy a végeredmény egy 1900-as évekbeli telefonra hasonlítson.
Aztán hónapokig nem történt semmi. Neki nem volt ideje a pontos tervezésre, én akkor még nem értettem a bútorkészítéshez, úgyhogy mindketten elengedtük egy kicsit ezt a dolgot. Amikor már nagyon szerettem volna a kulcstartót és elkezdtem én is kisebb-nagyobb dolgokat készíteni rétegelt lemezből, megkértem, hogy küldje át, pontosan mire gondol, én megtervezem, ő átnézi és együtt összerakjuk.
A kulcstartó méretét alapvetően meghatározta a kagyló mérete, és az, hogy elég sok kulcsot terveztünk benne tárolni; illetve én időnként a tárcámat is szerettem volna a szekrényen belül tartani. A végeredmény egy 440x300x130mm méretű darab lett, ami kapott egy “telefonkönyvtartót” is az ajtajára, ahova a gyakran használt kulcsainkat dobhatjuk. Belül pedig a ritkábban használt kulcscsomók sorakoznak.
(Vicces anekdota: mivel ekkortájt még erősen az ismerkedési fázisban voltam a bútortervezéssel, sikerült az oldalakat 100 helyett 10 mm szélesre vágatnom, de szerencsére viszonylag gyorsan megkaptuk a már normál méretű darabokat.)
A kulcsos szekrényt 90%-ban faragasztóval készítettük, csavarokat csak az ajtót tartó lemezekhez használtunk. A keret összeragasztását követően következett a hátlap körbemarása és a telefonkönyvtartó “konzoljainak” kivágása dekopírral. Miután a keret összeállt és rákerült a hátlapra, nekiláttunk az ajtónak: belevágtuk a lyukat, amibe a tárcsázót illesztettük; illetve ráragasztottuk az előbb említett telefonkönyvtartót. Belül szerettük volna, ha az akasztók passzolnak az egész szekrény stílusához, és tök véletlenül szembejöttek velünk ezek az antikolt darabok az egyik barkácsáruházban (pedig már tervezgettük, hogy pár hagyományos szöget ecettel kicsit megöregítünk, de így végül erre nem volt szükség).
Mielőtt a plusz elemeket (pl. tárcsázó) végleg rögzítettük volna, jöhetett a pácolás és a lakkréteg. Végül a kagyló és a szintén a telefonból kiszerelt csengő is felkerültek a helyükre, a szekrény pedig a falra, nekünk pedig nem kell többet a radiátorba/mögé esett kulcsokat keresgélnünk 🙂
(Vicces anekdota 2.: apukám pont a héten járt nálunk és teljesen meglepődött, amikor kivettem egy kulcsot a szekrényből; eddig fel sem tűnt neki, hogy az nem egy telefon :D)
0 hozzászólás