Palántatartó

Itt a tavasz, ami nálam egyet jelent a palántanevelés időszakával. Mióta kertes házba költöztünk, minden évben ültetek pár zöldséget, hogy aztán év közben azon szentségeljek hosszasan, hogy miért kellett már megint 40 tő paradicsomot meg 10 cukkinit felnevelnem ahelyett, hogy elajándékoztam volna azokat, amiknek szemmel láthatóan nem jutott elég hely a kertben… Talán azért is kelnek ki ilyen jó arányban a február végén-március elején elültetett magok, mert amikor meguntam azt, hogy a nappaliban nem lehet hozzáférni a teraszajtóhoz a parkettát elfoglaló palántáktól, építettem nekik egy külön állványt, amit azóta is minden évben előveszek.

Alapvetően két célom volt a palántatartó elkészítésével: egyrészt szerettem volna megszüntetni azt a közlekedési káoszt, amit a nappali padlóját elborító palánták okoztak minden tavasszal, és a vízszintes terjeszkedés helyett függőlegesen elhelyezni őket; másrészt feltűnt az a nagyon is logikus jelenség, hogy az ablaktól távolabb eső növények sokkal lassabban növekedtek, mint azok, akik az üveghez közel, az első sorokban kaptak helyet. Ugyan a magok elvetésénél még csak 1-2 palántanevelő tálcát használtam, de ahogy nőttek a kis parik, paprikák és cukkinik és szét kellett őket ültetni, úgy nőtt az általuk elfoglalt terület is a lakásban. Éppen ezért a tervezésnél igyekeztem azt is figyelembe venni, hogy egy idő után 3-4-szer több helyet igényelnek majd a kis zöldségeim, mint amikor elültettem őket.

Fogtam hát az itthon használt palántanevelő tálcáimat, lemértem őket, aztán megpróbáltam visszaemlékezni, hogy milyen magas korukban szoktam őket kiköltöztetni a friss levegőre. Arra jutottam, hogy 26 x 41 cm-es alapterületű, 20 cm magas fakkokra lesz szükségem a tálcáknak, a kérdés már csak az volt, hogy ezekből hányat tudok egymás fölé helyezni. Pár további mérés után kijött a matek: összmagasságban 90 cm-ig tudtam elmenni úgy, hogy az elkészült polc még passzoljon a nappalink többi bútorához – így egyszerre 5 tartó fér el az állványon, ami a gyakorlatban kb. pont annyi növényt jelent, mint ahányan a kertben is elférnek kiültetés után.

Megvoltak tehát a szükséges méretek, viszont túlságosan unalmasnak találtam volna, ha építek egy könyvespolc-szerű, hátlap nélküli polcot a palántáknak, úgyhogy azon kezdtem el gondolkozni, mivel tudnám kicsit jobban feldobni az építményt. Mivel nem ártott volna, ha az alsóbb szinteken lakók minél több irányból jutnak fényhez, adta magát az ötlet, hogy minden rekesznek kiveszem az egyik rövidebb oldalát, egyfajta cikkcakk formát hozva ezzel létre. Így viszont nem lett volna elég stabil az állvány, úgyhogy valamivel meg kellett oldanom a megfelelő alátámasztást. Végül a 8 x 8-as négyzetacél jelentette a megoldást, így a fát egy egyszerű fémszerkezettel tudtam kombinálni, ami elég izgalmasnak ígérkezett.

Azt hiszem, a tervezést végül jobban élveztem, mint magát az összeszerelés (ezzel egyébként általában véve így vagyok). Miután megjöttek a méretre vágott rétegelt lemezek és levágattam a négyzetacélból a megfelelő hosszúságú darabokat, felsőmaróval kialakítottam a fémrudaknak szükséges mélyedéseket az összes polcon, ahol szükséges volt. Nem lettek minden esetben valami pontosak, mivel életemben először használtam marógépet, de abszolút tették a dolgukat, egy kis faragasztó segítségével masszívan a helyükön tartották a fémrudakat, megadva a szerkezetnek a szükséges stabilitást. Mivel akkoriban még eléggé az ismerkedési fázisban voltunk az asztalosmunkával, a polcokat és az oldalelemeket fatipli helyett mindenhol csavarral rögzítettem, amit utólag már nagyon bánok, mert sajnos eléggé látszanak a csavarfejek…
Miután összeállt a szerkezet, fatapasszal visszajavítottam a kevésbé jól sikerült részeket a rudak és a fa találkozásánál, majd jöhetett a lazúrozás, kis csiszolás a széleken és végül két vagy három réteg lakk. Az első nagyobb mozgatásnál persze kiderült, hogy a faragasztó nem mindenhol tartja meg olyan stabilan a belehelyezett négyzetacélt, de szerencsére elég mélyre csináltam a bemarásokat ahhoz, hogy ez ne okozzon gondot a stabilitásnál.

Február végén ismét elültettem a szokásos zöldségeimet, ez pedig azt jelentette, hogy a palántatartó ismét beköltözött a helyére az ablak elé – a paradicsomok azóta jól bele is húztak, én pedig megint átkozom magam, hogy minek kellett megint annyi magot ültetni…

P.S. Egyébként attól tartva, hogy az összeszerelésnél félrefúrok, elővigyázatosságból berendeltem pár plusz leszabott darabot, amikből aztán készült még egy virágtartó is, hasonló stílusban: